Felső tagozatos általános iskolásként megtanítottam a hatéves unokahúgomat olvasni. Ekkor még nem tudtam, hogy ekkor kezdődött a tanítói pályám. A diplomám megszerzése után azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy a tanításnak nem az a lényege, hogy megtanítok-e egy gyereket írni és olvasni, sokkal fontosabb dolgok is vannak annál. Falja majd a betűket úgy, hogy nehéz kivenni a kezéből a könyvet? Elfogadja és tudja szeretni azt a társát, akinek viszont éppen az olvasás okoz nehézséget? Segít annak, aki rászorul, és mer segítséget kérni, amikor szüksége van rá? Tud együtt dolgozni azzal, akit nem szeret? Csak néhány kérdés azok közül, amik nem a szigorúan vett tanításról szólnak, ám legalább akkora jelentőségük van, mint annak, hogy megtanulunk írni, olvasni és számolni. A kérdés tehát számomra mindig az, hogy a tanításon felül mit tudok még hozzáadni a gyermek fejlődéséhez, jóllétéhez, életútjához.
Életútjához… talán erős szó egy alsós tanítóhoz, gondolnánk. Túl korai még, semmi hatással nincs rá. De nem. Fiatal felnőttként visszatérő egykori tanítványaim egyértelműen meg tudják fogalmazni, hogy az életük mely szakaszában ért sokat az, amit átadtam nekik. Sokszor a mondataimat idézik! Annyi év után! Ijesztő felelősség…
Hatalmas megtiszteltetés egy aprócska ember mellett haladni az úton, támogatni őt a világ felfedezésében, segíteni eligazodni ebben a zsúfolt és zajos életben, megtalálni azt a területet, amiben a legügyesebb, és bátorítani akkor, amikor könnycseppek gördülnek le az arcán.
Ezek azok a varázsképességek, amik egy tanítót meghatároznak.
A gyermekek világában ezek együttese a fontos; a derűs nyugalom, a szelíd együttérzés, a játékos humor, az egyértelmű keretek, melyek ügyes érveléssel tágíthatóak, a biztonságot adó következetesség, de mindenekelőtt a szeretet. Szeretetből sosem elég.
A felnőttek világában a szakmai felkészültségemről is érdemes szót ejteni. Tanítói diplomát a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán 1997-ben szereztem. A természet iránti szeretetemet egy kertészmérnöki diplomával is megerősítettem a Kecskeméti Főiskola Kertészeti Főiskolai karán, 2012-ben. Az elmúlt évtizedek során számos tanfolyamon és továbbképzésen vettem részt, ám legfontosabbnak a tapasztalatot és a hozzáállást tartom, melynek kialakulásában nem csak a több száz tanítványom, hanem a két egyetemista fiam is jelentős szerepet játszott.
Álljon itt végül az az idézet, mely a leginkább jellemzi a gyermekekkel való közös munkámat:
„Nekünk nem elég a kékség, nekünk az egész ég kell.” (Goethe)